Elfújta a Szél

legutóbb a Hair-t néztük meg anyukámékkal a Szegedi Szabadtéri Napokon évekkel ezelőtt, idén a címben látható könyv és film feldolgozását néztük meg.

igazából azért erőltettem ezt az utat, mivel a velem kapcsolatot tartó emberek (, akiket bátran nevezhetek barátaimnak) egy része ott él, és szerettem volna még egy találkozót összehozni, így pedig tökéletesen össze lehetett hozni. mivel az előző kirándulásunk alkalmával elfelejtettem elvinni az ajándékokat, amiket csináltam, így össze kellett szednem magam. végül sikerült mindent átadni.

azaz nem egészen mindent. Dádival volt egy fogadásunk még régebben július közepére vonatkozóan, terveim szerint pedig ott akartam venni a csokit (igen, én vesztettem), hogy ne essen olyan félreértés, mint az iskolai nőnapon, ahol Grétinek allergiája ellenére mogyorósat vettek az osztályban. végül kicsúsztunk az időből még úgy is, hogy hét helyett nyolcra értem vissza a szállásra. következőleg majd.. talán.. :D

jól éreztem magam a srácokkal nagyon. csak az volt a probléma, hogy gyorsan elment az idő. megint.

nem tudom. nyáron nem igazán éreztem magam egyedül, hiszen kis pókként a hálómon kívül nem nagyon mászkáltam, jó volt ez így. rohadtul messze vannak azok, akikkel tartom a kapcsolatot. természetesen meg kell hagyni, Tégével (bár ő megy továbbtanulni Budapestre) két-három, Grétivel négy-öt naponta beszélek talán, Márkóval két-háromszor sikerült egész nyáron, Bencééket inkább hagyjuk, a többiekre pedig vagy alig sikerült ráírni (avagy nem igazán írtak vissza/menniük kellett/később nem kerestek, én pedig úgy nem keresem senki társaságát). ezzel pedig lecsökkent a napi szintű kommunikációm tíz ember alá, ami bár számosságuk ellenében a minőségüket megemeli, hiszen nem tudom elviselni az értelmetlen emberek közelségét. az itthoniakkal (három) beszélek naponta, valamint Balcsimalcsival, Dádival, Tekivel, Dahával, meg ha másokkal játszunk, akkor ők is számításba jöhetnek plusz embereknek.

miután júliusban hazaértünk a szegedi utunkról Balázzsal, nem igazán éreztem, de most, amikor elköszöntem a fiúktól, rájöttem, hogy óriási szükségem van rájuk, mivel egyedül vagyok. amíg jártunk Bencével sem mentünk el sehova, még egy fagyizóba sem, de az időmet egy-két koncertezés, kirándulás és hasonlók szebbé tették. azt az adott hétvégét, napot, akármit. apró kis emlékek voltak, és ha még ki is kellett pihenni például a koncerteket, mindig tudtam, hogy jön majd egy újabb, viszont amikor nincs a közelben lehetőség új programra és rájövök, hogy megint el leszek szigetelve, eléggé kellemetlen érzés fog el.

nagyon örülnék annak, ha a következő tanév elrepülne eszméletlenül gyorsan, és mehetnék oda, ahol tudnék rendesen létezni.