A nő szerepe az irodalomban

A női nem igen változó szerepet kapott a történelem során, és mint a történelmi események általában, ez is látható az irodalmi alkotások tükrében. Mára már szinte elképzelhetetlennek tűnik, hogy egyes korokban hogyan bántak a nőkkel, milyen pozícióba emelték, hiszen manapság az elviekben az egyenlőséget hirdették meg, "kötelező” álláspontként. Madách Imre Az ember tragédiájában című művében a férfi és a nő viszonya az egyik elemi téma. Éva karaktere szemléletesen mutatja be, hogy éppen az oltalmazónak vagy a múzsának a szerepét tölti be, esetleg a vágy megtestesítője.

Kijelenthetjük, hogy különböző történelmi korok és kultúrák más és más elveket mutatnak ebben a témában. Az ókori görög mitológiában - egy viszonylag modern módon - már úgy tartották, hogy a nők - minden szépségük ellenére - a viszályok fő teremtői; vegyük csak példának a thébai mondakört, ahol is a "legszebbnek” gurított aranyalma egy teljes háborút robbantott ki. Emellett viszont láthatunk ambiciózus női példát is, hiszen nem feledkezhetünk meg leszboszi Szapphóról: az író- és költőnő nemének felvirágoztatása és a művészetek szolgálatának jegyében saját társaságot is alapított, jellegzetes strófáit (szintén női) múzsáinak szánta, ez az utókor számára már csak töredékekben maradt fenn.

A későbbiekben vajmi keveset hallhattunk alkotó nőkről, annál inkább múzsákról, például a gyermek Beatricéről, aki iránt Dante - bár plátói, de - intenzív szerelmében életművét írta meg, az isteni tökéletességet és a mitikus kilences számjegyet is neki tulajdonította az Isteni színjátékban. Emellett már a mű kezdetekor Vergilius is a fiatalon meghalt lány követeként érkezett el hozzá. A reneszánsz korszak “másik” oldalát megtekintve viszont azt tapasztalhatjuk, hogy akármennyire szépnek és tökéletesnek ábrázolták a nőket, a való életben jogaiktól megfosztattak, a róluk, hozzájuk írt színházi előadások megtekintéséért pedig csak mély megvetést tulajdoníthattak magukénak.

Néhány száz év elteltével máz íratlan erkölcsi szabályok sem voltak olyan szigorúak, a nők alakja is változott ezzel. A XIX. századi francia irodalom meghökkentő tükröt mutat: státuszszimbólum volt “A nő”, Stendhal Vörös és fekete című alkotásában is gyakorlatilag a közéleti ranglétrán a katonasági szolgálat mellett csak úgy lehetett felkapaszkodni, ha valakinek a szeretőjévé vált az illető. Itt már a nők közvetetten vezették a társadalmat, ami tökéletes táptalajává vált a század végén fellángoló feminista eszméknek, és bár úgy tűnt, hogy tényleges sikert tudhat magáénak ez a mozgalom, a századforduló környékén az emberek ugyanúgy visszavetették a nők munkáit, mint azelőtt. Akár Marie Curie munkásságát nézzük, akár Einstein gyermekeinek anyját, Milevát, megállapíthatjuk, hogy férjeik nélkül - sőt, Mileva férje mellett sem - kutatásaik szimplán elveszhettek volna az éterben.

A szenvedő női alakot láthattuk megint, akárcsak Kosztolányi Édes Annáját, a kiszolgáltatottság és a tragikus döntések sorozatának tökéletes modelljét: robotként élt a mindennapokban, életében a kevéske pozitívumok is óriási katasztrófákba fordultak át, majd a cérna elpattanásával pszichésen teljesen összeomlott és kettős gyilkosságot követett el. Emellett viszont Kosztolányi kortársa, Ady Endre a nőt már egyenjogú társként kezelte, a klasszikus szerelmes szimbólumok, mint például a galamb, vagy az idilli és rózsaszín ködös időtöltés teljesen szertefoszlott, helyüket héják és örök viszálykodások, fájdalmasan égető, de édes lángok váltották fel. Léda a vágy, a tűz és a harcok megtestesítőjévé vált, nagy teret adva a kortárs irodalom női karaktereinek.

Szalai Vivien is igen híres a már-már obszcén jellegű, erkölcsi határokat erősen súroló témák kiválasztásában. Emellett természetesen akár a luxusprostituált vallomásait taglaló könyveiben főszereplőnk személyisége kapja a legnagyobb szerepet: Szofi egy ambiciózus, öntörvényű, de intelligens nő, aki gátlásait és szégyenérzetét félredobva új értékrendet alakít ki magának, és megmutatja, hogy minden relatív. A szexuális jelenetekben szintén nem szűkölködő, George R. R. Martin által írt A tűz és jég dala címet viselő politikai dráma is igen nagy szenzációvá vált az elmúlt években. A cselekmény több szálon fut és különböző szereplők szemszögeiből élhetjük át az eseményeket; a női alakok kidolgozottak, erősek, és sokszínűek. A főbb szereplők közül például keleten a Viharbanszületett címet viselő Daenerys Targaryen, a Tűzjáró, Meereen királynője, az andalok, a rhoyne-iak és az Elsők királynője, a Nagy Fűtenger khaleesije, a Sárkányok Anyja, Bilincsek Letörője hódít magának területet, miközben észak megboldogult őrzőjének két lányával, az érzékeny és romantikus lelkű Sansával és a vad, bosszút forraló Aryával is események tömkelege történik. A mellékszereplők is kidolgozottak: a Tarth-szigetek urának lánya, a csúnyácska, de annál harciasabb Brienne képzett lovagként vág át a Hét Királyságon, harcokat nyer és veszít, mellette a szelíd és naiv Gilly kedvességével és enyhe együgyűségével nyeri el az olvasók szívét. Martin mellett a már-már klasszikusnak nevezhető J. K. Rowling a XXI. század egyik hasonló nagy alkotója, az említett írónő megszerettette a gyerekekkel az olvasást a Harry Potter-széria megteremtésével. Gyorsan elismertté vált, hiszen szerencsére az aktuális általános hozzáállás a nőkkel szemben lehetővé tette számára tehetsége kibontakozását is.

A női sors az alapvető biológiai folyamatok miatt is nehezebb és fájdalmasabb, mint a férfiaké, a történelem során az erkölcsi harcok megvívása is jelentős feladatnak számított. Emellett persze megvannak a pozitívumai, a klasszikus “kivételerősítő” példák is.