A keresztény egyház válsága
A világ kitágulása, a meginduló gazdasági, társadalmi változások széles tömegek helyzetét bizonytalanították el szerte Európában. Felerősödött a hitbuzgalom, a túlfűtött csodavárás. A felfokozott vallásos várakozásoknak azonban a korabeli keresztény egyház nem tudott megfelelni. A pápaság és a katolicizmus ugyanis a 15. század végén válságba jutott, az egyház megújítására összehívott zsinatok nem jártak eredménnyel, a főpapokat társadalmi pozíció és pénzszerzési lehetőségek, vagy művészeti és tudományos kérdések foglalkoztatták, és legkevésbé sem a hitélet vagy annak megújítása. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az egyház eredeti feladatának egyre kevésbé akar és tud megfelelni.
A feszültségek növekedéséhez hozzájárult, hogy a reneszánsz szellemiség, a humanista gondolkodás kikezdte a középkori teológia alapjait, megteremtette a tudományos igényű Biblia-magyarázat lehetőségét, és így ösztönzést adott a középkori egyház dogmarendszerének, vallási szokásainak, valamint intézményrendszerének revíziójára.
Az egyházi reformmozgalom – a bensőséges vallásosság kívánalma, az „olcsó egyház” és a politikai hatalomtól szétválasztott papság eszménye – a katolikus országokban a társadalom minden rétegét megmozgatta.
Luther Márton fellépése
Európa 15-16. századi nagy átalakulásának idején Németország politikai és gazdasági széttagoltsága akadályozta a tőkés vállalkozások kibontakozását, a nagyszabású tengerentúli üzletek kiaknázását. A központi hatalom hiányát a pápaság is ki tudta használni a hívők fokozott megkopasztására, miáltal jelentős mennyiségű pénzt (tőkét) vont ki a német gazdaságból és áramoltatott Itáliába. A pápai tized, a búcsúcédulák árusítása, a papi tisztségek áruba bocsátása az egész német társadalomban mély felháborodást keltett. Nemesek, polgárok, parasztok egyaránt a német egyháznak a pápától való függetlenítésében, egy „olcsó egyház” megteremtésében látták helyzetük javításának lehetőségét.
Az egyházzal szembeni általános elégedetlenség 1517-ben ért fordulópontjához, amikor X. Leó pápa elhatározta, hogy a római Szent Péter-székesegyház átépítéséhez szükséges pénzt búcsúcédulák kibocsátásával fogja előteremteni. A búcsúcédulákon a pápa – bizonyos pénzösszeg kifizetése ellenében – a bocsánatos bűnökért járó tisztítótűzbeli (purgatóriumbeli) szenvedés megrövidítését vagy akár teljes elengedését ígérte. A böjtöt, zarándoklatot és a vezeklés egyéb formáit is meg lehetett váltani pénzen, akár a halottak számára is.
1517. október 31-én Luther Márton Ágoston-rendi szerzetes, a szászországi Wittenberg egyetemének teológiaprofesszora közétette 95 pontból álló tételeit, amelyek a búcsúcédulák árusítása körüli visszaélések ellen tiltakoztak. A 95 pont között volt az alapgondolat: „ A bűnt egyedül Isten bocsáthatja meg”. Luther szerint Isten és az egyszerű hívő között nincs szükség a papság közvetítésére, a hívőnek csak a Bibliában leírtakhoz és nem az egyház hittételeihez kell tartania magát, de akkor mire szolgál a pápa, az érsek, a püspök, a szerzetes, mire való a hatalmas egyházi birtok, a tized?
A német fejedelmek már régóta szerettek volna megfelelő indokot találni, hogy rátehessék a kezüket az egyház vagyonára. Így Luthernek befolyásos patrónusai lettek, köztük a legfontosabb III. (Bölcs) Frigyes szász választófejedelem volt.
1520-ban a pápa eretnekké nyilvánította és kiközösítette Luthert, aki erre nyilvánosan elégette a pápai bullát, kétségbe vonta az egyházfő hatalmát, és felszólította a német fejedelmeket a pápaság elleni harcra.
Bölcs Frigyes Luthert látszatfogságra vetette Wartburg várában, ahol németre fordította a Bibliát. Ott tartózkodása alatt eszméi futótűzként terjedtek Németországban és egész katolikus Európában.
Ahogy a reformáció egyre haladt, úgy váltak szét a különböző társadalmi rétegek érdekei, hiszen az egyházellenesség gazdasági és társadalmi követelésekkel is párosult.
A népi reformáció
A radikális tömegek elképzeléseit az ún. anabaptisták (újrakeresztelők) fogalmazták meg, akik élére Thomas Münzer állt. Az anabaptisták az őskeresztény egyház erkölcsi tisztaságát akarták helyreállítani, elítélték az egyházi és a világi hatalom minden formáját. Elvetették a csecsemőkeresztséget, mivel szerintük a keresztséget felnőtt korban, tudatos döntés alapján kell felvenni.
1524. Münzer tanai nyomán robbant ki a német parasztháború. Luther megbélyegezte a lázadókat, és felszólította a fejedelmeket a felkelés leverésére. Luther egyre inkább a német fejedelmek befolyása alá került, akik a reformációtól elsősorban az egyház hatalmának és birtokainak világi kézbe adását, az ún. szekularizációt várták.
1526. Luther megfogalmazta a lutheránus istentisztelet alapelveit, majd 1530-ban – az augsburgi birodalmi gyűlés számára Melanchton írja le tételszerűen a reformáció teológiai alapelveit. Ez az „Augsburgi (Ágostai) hitvallás” lett a lutheri egyház alapja.
A svájci (helvét) reformáció
Luther az 1520-as évek közepén szembe került a polgársággal is, amikor az egyházi kamattilalom fenntartása mellett és a pénzüzlet ellen nyilatkozott, ezért a polgárság inkább rokonszenvezett az Ulrich Zwingli által elindított helvét (svájci) reformációval. Zwingli tanításaiban határozottabban utasította el a katolikus szertartásokat és istentiszteleti formákat, az alapvető különbség azonban az volt, hogy Zwingli az úrvacsorát csupán szimbolikus cselekedetnek tekintette, mivel a Bibliát nem betű szerint, hanem racionálisan-logikusan értelmezte.
1531. Zwingli halála után nézeteit Bázelban, majd Genfben a francia származású Kálvin János (Jean Calvin) fejlesztette tovább. Tanításainak középpontjában a predesztináció (eleve elrendeltség) tana állt. Ha azonban az ember puritán életvitelű, azaz szorgalmas, takarékos, sikeres vállalkozó, tiszta lelkületű, úgy biztos lehet abban, hogy Isten a mennyországba rendelte. Új, közösségi alapon szerveződő egyházszervezetet alakított ki, melyben a presbiterek (=választott világiak) és a prédikátorok (=lelkészek) közösen alkotják az egyháztanácsot (konzisztórium), amely irányítja, vezeti az egyházközséget.
1553. Máglyára küldték Servet Mihály (Miguel Serveto) spanyol orvost, az antitrinitáriusok (=szentháromság-tagadók) vezetőjét. Servet, következetes egyistenhite alapján megkérdőjelezte Krisztus istenségét és a Szentlélek létét.
Katolikus megújulás
A 16. század közepére Európa lakóinak 40%-a valamely „reformált” egyházhoz tartozott, ami hatalmas kihívást jelentett Róma számára. A megmaradt katolikus területeken a papok, szerzetesek saját környezetükben kezdték megtisztítani az egyházat, és személyes példamutatásukkal bizonyították, hogy a katolikus egyház alkalmas a hívek szolgálatára.
III. Pál pápa (1534-1549) jó érzékkel felkarolta ezeket a mozgalmakat, nyilvánvalóvá vált ugyanis számára, hogy reformációval szemben hatékony fellépés érdekében elkerülhetetlen a katolikus hitélet gyökeres megújítása.
1540. jóváhagyta a Loyolai Ignác spanyol nemes által alapított Jézus Társaságának működését. A Jézus Társasága (jezsuita rend) erősen centralizált, katonás fegyelemmel irányított, a pápának feltétlen engedelmességgel tartozó szervezet volt. Átvette és felhasználta a humanizmus gondolatait és módszereit, nagy súlyt helyezett a tudományos képzésre, tagjai művelt, világi társaságban ügyesen mozgó szerzetesek, a pápaság diplomatái lettek.
Vallásháborúk
A reformáció terjedése Európában a legtöbb helyen fegyveres harchoz vezetett az új és a régi hit hívei között. A hitviták hatalmi harcokká fajultak, a hatalmi konfliktusok pedig vallási szembenállássá alakultak. A 16. század közepétől a 17. század közepéig tartó háborúskodás gazdasági válságot eredményezett, de megerősítette az államhatalmat, átrendezte Európa hatalmi viszonyait, a vallási kérdések jelentősége pedig fokozatosan veszített súlyából.
Vallásháborúra először a reformáció kiindulópontján, Németországban került sor. V. (Habsburg) Károly császár ritkán tartózkodott német földön, így a német problémák megoldása egyre csak halasztódott, és az irányítás egyre inkább átcsúszott a német fejedelmek kezébe.
1529. V. Károly a speyeri birodalmi gyűlésen kimondta a lutheri tanok terjesztésének tilalmát, már öt fejedelem és tizennégy város protestált (tiltakozott) a határozat ellen. Innen ered a protestáns gyűjtőnév.
A következő évben az augsburgi birodalmi gyűlés elé terjesztették hitelveiket (Augsburgi hitvallás), a császár azonban nem hajlott a megegyezésre, mire a protestáns fejedelmek, és városok hitük védelmében 1531-ben létrehozták a schmalkaldeni szövetséget.
A háború azonban még nem robbant ki. A katolikusok Szent Ligája is csak 1538-ban alakult meg, a harcok pedig az után törtek ki, hogy a protestánsok megtagadták a részvételt az 1545-ben megnyíló tridenti zsinaton.
Kezdetben V. Károly mellé szegődött a hadi szerencse, de miután a katolikus francia király szövetkezett a protestáns német fejedelmekkel, a császár már tehetetlennek bizonyult e szövetség ellen. Károly öccsére, Ferdinándra bízta a vallásháború lezárását.
1555. augsburgi vallásbékét. Egyenrangúnak ismerték el a katolikus és a lutheránus vallást, amelyek közül a fejedelmek és városok szabadon választhatnak, de az alattvalók uraik vallását voltak kötelesek követni, vagy elvándorolhattak a területről. Ez volt a „cuius regio, eius religio” (akié a föld, azé a vallás) elve.
1559. a leghosszabb és legpusztítóbb vallásháború Franciaországban robbant ki, ahol a Bourbon (hugenotta, francia kálvinista) és a Guise (katolikus) is ki akarta használni a II. Henrik halála utáni zavargásokat, ez két pártra szakította Franciaországot. Vallási alapon, de politikai érdekeiktől vezérelve, a környező államok is bekapcsolódtak a küzdelembe: a spanyolok a katolikusok, Anglia a hugenották oldalán.
1572. Szent Bertalan-éji párizsi vérengzés (augusztus 23-24.) volt. Ezt vidéken is több hasonló követte, aminek több tízezer hugenotta esett áldozatul.
A trón Bourbon Henrikre szállt, később az ellenfelei is mellé álltak, miután ő a nemzeti egység megőrzése érdekében 1593-ban rekatolizált (visszatért a katolikus hitre).
1618-1648. az utolsó nagy vallásháború a Németországban kirobbanó úgynevezett harmincéves háború volt, amelyben a reformáció és ellenreformáció jelszavaiba burkolózva Európa legtöbb állama felsorakozott, hogy politikai és vallási ellentéteiket véglegesen rendezze. A vesztfáliai békével zárult le végül, elismerték Svájc és Hollandia függetlenségét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése